12. rész

OKTÓBER 

Péntek...

Szeretném azt mondani, hogy minden szép és jó, de nem. Vannak bizonyos pontok, amikor már nem bírja tovább az ember.
Reggel minden a szokásos volt. Hamar elkészültem, és már vártam is Lizt a kapunkban, mikor jött a hívás. Liz volt az. Azt mondta nem jön, mert beteg lett.
   -De ugye jövőhétre meggyógyulsz? - kérdeztem a telefont szorosan a fülemhez szorítva, amikor elment mellettem egy autó.
   -Ahan. Asszem'. Bár nincs kedvem semmihez.
   -Ezt vegyem úgy, hogy cserben hagysz a suliban? - mosolyogtam.
   -Nem, dehogy. Csak... nem leszek ott veled - magyarázta ki.
   -Ugye tudod, hogy ez ugyanazt jelenti? - nevettem fel.
   -Tudom - hallottam a kuncogást.
   -Oké. Akkor szia! - és leraktam. Tovább sétáltam az utcában és már alig vártam, hogy a buszmegállóba érjek, amikor újra megcsörrent a telóm. Gondoltam Liz az (biztos elfelejtett valamit mondani).
   -Mondjad Liz - sóhajtottam.
   -Én nem Liz vagyok! - jött a mély, torz hang. Egy nagyon ismerős hang. Te ó ég! Ez ugyanaz, aki... Aki máskor is hívogatott. Már épp megnyugodtam a napokban, hogy nem zaklat az a valaki, most meg... Kész rémálom. Nyeltem egyet, majd beleszóltam.
   -Mit akarsz?
   -Hahaha. Te butus.... Hát TÉGEEED! - majd egy sikoly. Istenem. Ki ez vagy mi?! Azonnal kinyomtam... volna. Nem sikerült, közben a lány sikoly egyre mélyebb és hangosabb lett, aztán torz. Ekkor a telefonom hátlapját gyorsan lekaptam, hogy kiszedjem belőle az aksit.
   -Mi a...? - ráncoltam  össze a szemöldököm. A telefonom nem kapcsolt ki, én pedig egyre rémültebb lettem. Segítség kérően néztem körbe, amikor megláttam a szomszéd nénit. Odarohantam hozzá.
   -Csókolom! - És itt elakadtam. Mit is mondhatnék? Hogy "tessék már belehallgatni a telefonba, mert valaki nem hagy békén és nem tudom kikapcsolni a készüléket, mert egyfolytában valami sikoly van benne és rázza már le nekem azt a valakit, mert én nem tudom"? Á, semmi lényege nem lenne, mert tiszta hülyének nézne meg tuti frászt kapna és még a végén szívinfarktust kap. Így hát nem szóltam neki. További szép napot kívántam, majd elindultam, miközben a táskámba belehajítottam a telefont. A terembe belépve egy veszekedés fogadott. A fiúk beszólogattak Senonnak, mert ő beszólt a "barbikirálynőknek". Na szépen állunk. Ezt nem hiszem el, hogy komolyan képesek megvédeni a ribancokat, de a rendeseket meg nem. Ez milyen már?
   -Hagyjátok már békén Senont! - szólt közbe Tisa.
   -Hozzád meg ki szólt "kiscsillag"? - kérdezte gúnyosan Vanda.
   -Hát tudod, pont te - mosolygott Tisa lenézően.
   -Fogd már be, he. Te sötét, pff. Nyomorék... - oltotta le Solt.
   -Hah, még te papolsz? Idióta barom...
   -Na fene! - hülyűlte el Debóra.
Inkább leültem a padomba és magam elé bámulva hallgattam a vitát. Szép jó reggelt mindenkinek... Végre becsöngettek, mire elhallgatott mindenki. A fizika órának hamar vége lett, szerencsére. A reggeli szünetben átültem Dorotthy-ékhoz és ott fogyasztottam el a szendvicsem. Dorotthy és Violett halkan beszélgetett, én meg figyeltem aztán még is másra lettem kíváncsi. Patrik és Ádám beszélgettek szintén halkan de röhögve. Nem értettem sokat abból, amiről szó volt, csak annyit, hogy egy lány volt a téma.
   -Nem hiszem el hogy ez a csaj ennyire ... Akárhányszor hívtam ... Na majd megpróbálom ... hát ha sikerül ... - Kb. ennyit hallottam a beszélgetésből, mert a Vandáék egyfolytában röhögcséltek, szinte már vinnyogtak. Szóval ezek szerint van valaki más Ádámnak. Komolyan? Ilyen gyorsan lenyúlták? Habár nem csodálkozom. De ezt most nem értem. Lehet megsértette véletlen és most próbálna vele kibékülni. Szóval még van esélyem ha nem jön neki össze. Haha, még semmi sincs veszve. Akkor megnyugodtam...
   -Elena, minden oké? - kérdezte Violett.
   -Ahan. Miért? - kérdeztem, aztán beleharaptam a szendvicsembe.
   -Csak mert elég fura fejet vágtál - mosolygott Dorotthy-val egyetemben.
   -Öhm... csak elgondolkodtam.
   -Ühüm... és azért vágtál ilyen fejet? Hát mit ne mondjak... Elég furán mutatod ki ha gondolkozol - folytatta a piszkálódást Dorotthy.
   -Ahj.... meddig néztek még így rám? - kérdeztem, mert kezdett kicsit idegesíteni. :P










 -Miért, hogyan? - kérdezték egyszerre.
   -Hát így... - És megmutattam hogy mosolyogtak meg hunyorogtak meg minden
   -Oké-oké! Abbahagyhatod - szólt rám Violett, majd Dorotthy-hoz fordult -Tényleg ilyen ilyesztők lettünk volna? - suttogta.
   -Lehetséges. - Kész, vége. Kitört belőlünk a nevetés. Vagy öt percen át megállás nélkül röhögtünk, de már fogtuk a hasunkat. Grizeldáék csak grimaszokat vágtak, de Glendaék velünk együtt nevettek, a fiúk elvoltak és Tisa pedig... A füzetbe írt.
   -Mindjárt jövök - mondtam a lányoknak -Hát te mit csinálsz? - kérdeztem a pad mellé állva.
   -Khm... semmit - csukta be hirtelen Tisa a füzetét.
   -Hm... pedig azt hittem, hogy barátok vagyunk meg hogy nincs titkolózás.
   -Te még sok mindent nem tudsz rólam. - Nagyon meglepett Tisa viselkedése. Fura egy lány...
   -Hát most itt vagyok. Hallgatlak - ültem le vele szembe.
   -Ez nem ilyen egyszerű - rázta meg a fejét -Nem minden az aminek látszik - beszélt egyre hallkabban -Sosem tudhatod, mikor lepnek meg... ahogy azt se ki van veled, ki nem. - Egyre jobban elterelődött a téma. Fogalmam se volt, hogy miről beszél csak hallgattam. De nem mondott többet, hanem bedugta a fülhallgatót a fülébe és a bal kezével eltakarva A füzetet; tovább irkált. Már épp mondani akartam valamit, amikor becsöngettek. A további órákon nem igazán figyeltem, inkább Tisa szavain járt az eszem.
Ahogy hazaértem, elővettem egy lapot, amire leírtam a gondolataim. Hogy nem értek semmit... hogy senki se mond konkrét választ... hogy egyedül érzem magam. Hogy olyan, mintha én hallanám a többieket, de ők engem nem. És én ez ellen mit tehetnék meg hogy?
Aztán kopogtattak. A naplómba gyorsan beleraktam a lapot, majd kinyitottam az ajtómat. Leesett állal köszöntem.
   -Hát te? - kérdeztem beengedve Tisát a szobámba.
   -Gondolkodtam...
   -Min?
   -Te vagy az első, ... - húzta elő a táskájából A füzetet -...és utolsó, aki elolvashatja - nyújtotta át.
   -De... miért? - döbbentem le.
   -Én se tudom igazán, de most úgy érzem jól cselekszek.
   -Értem... és köszönöm. Hozzak valamit inni? - törtem meg csendet.
   -Igen, kérnék.
Gyorsan lerohantam a konyhába, majd egy pohár kólával tértem vissza. Tisa az asztalom előtt állt és a naplómat nézte. Pontosabban a lapjait olvasta. Ó, elfelejtettem becsukni.
   -Khm... itt az üdítőd - raktam le az asztalra, majd a naplómat becsuktam.
   -Sajnálom - suttogta Tisa és az ajtóhoz ment -Most megyek.
   -Várj! -szóltam utána -Nem gond... Mennyit olvastál el belőle? - kérdeztem a szám szélét rágva.
   -Csak azt, amit én is tudtam.
Hát ebből sokat tudtam meg, gondoltam, de jobb ha hagyom ezt a témát.
   -Ám miért írsz naplót?
   -Nem tudom... így könnyebb feldolgozni a történteket. Igazából akkor kezdtem el írni, amikor papám meghalt. Azt már nem bírtam megemészteni. Túl sok volt. Meg hát... megőrizni az élményeket. Én nem képekkel örökítem meg, hanem teleírt lapokkal. Azért vezetek inkább naplót, mert az személyesebb. Az én tulajdonom. A gondolataim sorai szerepelnek e könyv lapjain. Érted?
   -Persze, hogy értem - szólalt meg némi töprengés után Tisa -De most már tényleg mennem kell - ölelt meg, én pedig kikísértem a kapunkon.
   -Szia... - intettem. Gyorsan felrohantam a szobámba. Kezd egyre hidegebb lenni. Az íróasztalomhoz mentem. Tisa ecsetmintás spirálfüzete ott hevert. Nem tudom mi legyen. Kinyissam és elolvassam, vagy se? Gondolkodnom kell... Nyisd ki Elena, hallom a belső hangot, hisz úgy is ezt vártad már; hogy elolvashasd. Kezembe veszem a füzetet, majd lehuppanok a fotelbe. Nagy levegőt vettem... kinyitom. A füzet sok mindent elárult. Tisáról is és az életről is. Döbbenet.

Napi idézetek:
Törekedj arra, hogy olyannak láss egy embert, amilyen az valójában.
Az ember ne kérdőjelezze meg a csodákat, és ne panaszkodjon, ha nem minden ízükben felelnek meg neki.
Akik képesek az új helyzethez alkalmazkodni, mindig tovább jutnak.
Ha elnyomjátok magatokban a kíváncsiságot, a félelmeiteket és a vágyaitokat, akkor sosem fogtok igazán élni.