4. rész

Mama az ajtóban állt és épp beszélgetett két másik idős nővel, majd felénk nézett. Hirtelen fel se ismertem. Meggyötört volt... Az szürkés hajszíne szinte fehér volt. Kisírt kék szemeiben bánatot, szomorúságot, fájdalmat láttam. Rossz volt rá nézni és ahogy  ránk nézett... Olyan volt mintha azt tükrözte volna, hogy mi vagyunk az utolsó reménye és már csak értünk él. Hirtelen átéreztem a fájdalmát. Igen, lehet hogy a papám volt, de mamának pedig a férje, akivel szinte az egész életét leélte. Én csak évenként láttam, de így is megszakad a szívem, hát még mamáé.
   -Szervusztok becseskéim! - köszöntött.
   -Szia mama! - rohantam hozzá és szorosan átöleltem, mire mamából kitört a sírás. A  két hölgyre néztem, akik megsimogatták a vállam majd elköszöntek mamától és elmentek. A házba belépve minden üresnek tűnt. Erős hiány érzetem volt. Hiányzott...
   -Gyertek. Menjetek be a szobába - irányított a szobájába. A nappalin áthaladva éreztem hogy valaki néz. Pontosabban valakik. Csomó szempár szegeződött ránk, ami kicsit kellemetlen volt. Oda néztem, mire olyan érzésem lett, mintha a fekete ruhások klubjában lennék. Rengetegen voltak. Csoda hogy elfértünk a nappaliban. Mindenhol idős emberek álltak és beszélgettek. Mindegyiknek piros volt a szeme a sírástól. Rossz volt abban a pillanatban ott lenni. A lányokkal kitűntünk a "klubból", mert a meleg idő miatt nem fekete ruha volt rajtunk, hanem világos, hogy ne szívja a meleget. Mindegy. Mivel köszönés képen megölelgettek és nyomtak egy-egy puszit az arcunkra, egy hamar nem szabadultunk.
   -Ez itt mind az unokáid? - kérdezte az egyik hölgy mamát.
   -Ühüm - nézett büszkén végig rajtunk mama -Na gyertek becseseim - indult meg a szobája felé, mi pedig szófogadóan követtük. Lepakoltuk a bőröndöket és leültünk elsőnek csak a fotelekbe. Mama kiment a szobából anyuval és Jennyvel (Noémi és Liz anyukája) a dolgukra. Csend volt... Minden úgy nézett ki, mintha érintetlen lett volna egészen a ház felépítésétől máig. A hosszú polcsoron pezsgős és boros üvegek sorakoztak. Olyan volt mint mindig, egyet kivéve. A papa ágya melletti kis éjjeliszekrényen egy urna volt. A papáé... Majdnem elsírtam magam, ahogy az urna melletti két képre néztem. Egyiken papa, másikon apa látható. Mivel Noémiéknek anyu a keresztanyjuk így egyértelmű, hogy ők is jöttek. Láttam rajtuk, hogy nekik is nehéz... Egyszer csak meghallottuk hogy két idős hölgy beszélgetve közeledik az ideiglenes szobánkhoz.
   -Te vasalsz én hajtogatok - osztotta ki a feladatot az egyik.
   -Jó,de a vasaló deszkát te állítod fel! - mondta a másik, mire beértek a szobába.  -Mi van szőlőfürtöcskéim? -kérdezte kedvesen, mi pedig elmosolyodtunk. Látszott rajtuk, hogy ugyan annyira fáj nekik és csak próbálták feldobni a kedvünket.
   -Semmi - válaszoltuk a vállunkat húzogatva. Semmihez és senkihez se volt igazán kedvünk.
   -Miért nem kapcsoljátok be a tévét? - kérdezte Másik (úgy döntöttem elnevezem az egyiket Egyiknek, a másikat Másiknak, így könnyű lesz megjegyezni).
   -Mert nem tudjuk, hogy kell bekapcsolni - válaszoltuk szinte egyszerre. És nem. Nem azért, mert régi volt a tévé. Hanem, mert túl modern és volt ott kettő távirányító is, de fogalmunk se volt melyikkel kellene bekapcsolni. Az Egyik hölgy elmosolyodott, majd az ajtóból kihajolva a konyhába szólt.
   -Icu gyere, kapcsold már be a kislányoknak a tévét - kiáltott vékony, gyenge hangon.
   -Megyek-megyek - sietett be mama és bekapcsolta nekünk a tévét, majd elmagyarázta hogy melyikkel kell bekapcsolni. Ahha. Azóta se tudom melyikkel kéne :).
   -Ez mi? - kérdezte A Másik.
   -Valami Maricruz - olvastam le a kezdődő film címét.
   -Jajj, ez jó. Én szoktam nézni. Ti szoktátok? - kérdezte, amíg az Egyik hölgy kilopózott és egyedül hagyta a Másikat vasalni -Na! Itt hagyott, pedig ő akart minden áron vasalni - nevette ki saját maga szerencsétlenségét. Nagyon semmin se tudtam nevetni. Amúgy nem láttam még soha életemben azt a filmet.
Később visszajött az Egyik, majd a két hölgy ahoz képest, hogy nem túl "fiatalok", jót viccelődtek és nevetgéltek egymással a nap hátra lévő részében. Néha azt se tudtam, hogy most melyikünk is a gyerek...
Kábé ez volt hétfőn. Az egész hetet összefoglalva:
  Rengeteg sütit kaptunk, csöndben ücsörögtünk és tévéztünk (legtöbbször VIVÁt hallgattunk), én olvastam (1984 - Orwell), Noémi a telefonján face-ezett, Liz meg csak tévézett, aztán még több sütit kaptunk és még többet. Szerda, temetés röviden: Délelőtt volt. A temetés előtt fél órával elvitték az urnát és azonnal éreztem az ürességet ezután. A ház elött gyülekeztek a családtagok, hogy együtt induljunk el. Az itteni temető, nagyon a város szelén volt, egy elhagyatott környéken.

Ahogy befordultunk a parkolóba, láttam, már sokan oda értek. A parkoló közepén egy nagy kör alakú kert volt és azt megkerülve beléptünk a temető kapuján. Balra volt a ravatalozó.

Nagyon hideg volt ott bent. Rengeteg koszorút hoztak, amitől nem lehetett nagyon elférni. Az érkezők sorban állva adtak puszit mama arcára és adták át részvételüket, majd a maradék székekre leültek. Persze én és a fiatalabbak le se ültek, hogy legyen hely, de még így se fért be mindenki. Sőt, nagy része kint a nagy ajtóban állt, mert már zsúfolásig bent voltunk .Miután az igen szép beszédet végig mondta az atya, felpakoltak egy fekete furgont a hozott koszurukkal roskadásig és az urnát, ezután kettesével, hármasával beálltunk és követtük az autót. Rengeteg sírkő volt.

Komolyan. Be voltak számozva nem is tudom mennyi darabonként, de sok volt. A fák lombjai kisebb nagyobb árnyékot adtak, közben pedig hullottak a sárga-piros-barna apró levelek, melyek gyönyörű látványt nyújtottak. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha egy filmbe csöppentem volna. Csak az volt a gond, hogy egy szomorúba, nem pedig egy olyanba, ahol mindenki él és boldog... Mindegy. Annyira rossz volt, hogy azt szavakba se tudom önteni. Többször is elsírtam magam és már az összeesés határán voltam. A hidegtől szinte megfagytak lábaim, lefolyt könnyektől és a széltől kisebb hajtincsek rátapadtak az arcomra és fáztam. Szerencsére sütött a nap, de úgy se bírtam. Nagyon menni akartam.
Miután bedobtunk egy-egy fehér szegfűt a földbe, elindultunk lassan visszafelé az autókhoz, amikbe nagy sóhajjal ült be mindenki. Egyszóval minden: Ahhj!

Napi idézet:

Semmit sem nyeshetünk le anélkül, hogy ne éreznénk a hiányát. Még a legrosszabb emlék is része az alapzatnak, amely megtart bennünket a világban.

3.rész

Akkor kezd el olvasni amikor kezdődik az ének és nem kell sietni, mert csak úgy jó :)

Hétfő...

 Éjfél múlt és valaki hív...
Gyorsan felvettem, mert a zene elég hangos volt (Eminem - Monster) és anyu minden neszre felkel.
   -Igen? - suttogtam bele a készülékbe. Válasz nem jött csak egy kattogó hang... Olyan volt mintha egy ketyegő óra lett volna. Hirtelen azt se tudtam, hogy mit gondoljak. Fogalmam se volt hogy ezt mire vegyem. A kattogás egyre halkult, majd...
   -Ááá! - ordítottam fel. Egy éles, folyamatos sípolás hangzott a telefonból és csak szólt és szólt. Nem akart elhallgatni. A szívem hevesen vert. Nagyon megijedtem... Mivel nagyon hangos volt eldobtam magamtól a készüléket az ágy szélére, de olyan hangos volt, hogy muszáj volt kinyomnom. Ám mielőtt még lerakhattam volna, elhallgatott a sípolás, de nem rakták le. Lassan és óvatosan a fülemhez emeltem...
   -Nem menekülsz! - mondta a torz hang... ugyan az a torz hang, ami tegnap hívott. A lélegzetem elállt és még pislogni se tudtam. Lerakta... A kezemből kiesett a mobilom, majd könny szökött a szemembe. Féltem... Hirtelen felpattantam és a kisebb sokktól alig bírtam felfogni bármit is. Nem éreztem, hogy lépkedtem vlolna le a lépcsőn, de mentem. Szinte rohantam és a konyhába érve gyorsan ittam egy hideg pohár vizet. Közben gondolkoztam: "Nem. Nem, az nem lehet. Ilyen nincs. Ki szórakozik?", majd egy álmos hang szakította félbe a gondolkodásomat.
   -Elena, mit csinálsz? - dörzsölgette anyu a szemét, hátha jól látja-e amit lát.
   -Anya...- léptem hozzá kicsit rémülten, de aztán meggondoltam magam. Nem mondhatom el. Hisz akkor kibukna. Megint. Miattam. -Csak lejöttem inni. És te mit csinálsz? - próbáltam elterelni a figyelmem a telefonos ügyről.
   -Csak zajt hallottam és lejöttem megnézni mi az. De látom, te voltál az a "zaj" - mondta. Ezután visszamentünk a szobánkba és amíg ő horkolt (hallottam a szobámban is, ááá) én addig forgolódtam mire végre sikerült elaludnom.

Így történt az, hogy ma reggel nyomott fejjel keltem. Miután elkészültünk, pontosan  hajnali 5:45-kor a kapunkba vártunk Lizékre, Krisztiánt pedig átvittük a szembe szomszédhoz, aki szívesen vállalta, hogy vigyáz öcsire. Krisztiánt azért nem vittük magunkkal, mert végig szenvedné azt az egy hetet + nem neki való a temetés. Nem kellett sokat várni a kapuban, mert rá 2-3 percre már  jöttek is az unokatesóim és keresztanyum. A jeges, csúszós úton többször is majdnem eltaknyoltam, de hála Noéminek, megúsztam pár lila-kék-zöld foltot. A puszmegállóban 15 percet vártunk arra a hülye buszra, ami ugye bár késett és az a 15 perc egy örökkévalóságnak tűnt. A lábaimat egymáshoz ütögetve, próbáltam nem észre venni, hogy nem érzem a lábujjaimat, mire végre megérkezett a busz. Rengetegen voltak rajta (gondolom a suliidő miatt) és csak egy négyes ülésnél volt hely, miután a lányok leültek. Levágtam magam az ablak melletti ülésre és az előttem ülő lányon akadt meg a szemem. Fehér bunda kabátot, szőrmés sapkát, fehér bakancsot és pamutsálat viselt. Ez még nem volt gond, de a lábaival teljesen eltakarta a hősugárzót, így hiába akartam volna felmelegíteni a megfagyott lábamat, akkor se tudtam volna. Klassz. 45-50 perc után megérkeztünk Kecskemétre. Gyorsan átrohantunk és vártunk a vonatra. (Saját képek)

Felszálltunk a vonatra és célba vettük Nyíregyházát.

Próbáltam képeket csinálni minden állomásos és megállóhelye mert az szerintem olyan buli lett volna, hogy képekkel végig kísérem az utunkat, de vagy nem volt rá időm, vagy elmosódott a kép, vagy csak szimplán nem lett jó. Rendszerint koszosak voltak az ablakok, így nem tudtam szép és tisztán látható képeket készíteni. Útközben zenét hallgatva olvastam vagy az ablakon bámultam ki. Nyíregyházán Noémi keresztapulya várt ránk, aki kocsival elvitt mamához. Egész úton csöndben voltunk, majd amikor bekanyarodtunk a kocsifelhajtóra és kiszálltunk...

   -Ó, istenem! - suttogtam lehunyva a szemem.

Napi idézet:

A gyásznak sok arca van, és sok fázisa. (...) A mély gyászt elviselni éppoly nehéz, mint vékony jégen járni. Az egyik pillanatban olyan, mintha minden rendben lenne, aztán a következőben eltörik valami, és az ember aláhull a sötétségbe.

Kristina Ohlsson

2. rész

   -...egy pohárhoz nyúltál, amit nekicsaptál a földnek, majd egy szilánkot felkapva... felvágtad az ereidet. - hunyta le a szemét. Az történtek sorjába jutottak az eszembe. A szememet összeszorítottam, majd egy nagy, mély levegőt vettem és a szememet kinyitva fújtam ki. Annyira szégyelltem magam és arra gondolva, hogy ezt megtettem... összeszorult a torkom. Elsőnek az jutott eszembe, hogy anya mit érezhetett, majd undort éreztem. Undorodtam magamtól... Mert nincs jogom elvenni a saját életemet és mégis megtettem volna. Belese gondoltam, hogy mit érezne anyu és Dave. Annyira szégyelltem magam, hogy lesütöttem a szemem  és a gondolataimba belemerültem.
   -Elena, minden rendben? - fogta meg anyu szorosan a kezem.
   -Persze - bólintottam, mire anyu megkönnyebbülten sóhajtott. -Anya?
   -Igen kicsim? - simított ki egy tincset az arcomból közelebb hajullva.
   -Szeretlek - suttogtam, majd megkönnyezve magamhoz húztam és megöleltem.
   -Én is Elena, én is... - ölelt át szorosan. -Ó, egy pillanat - emelte fel a mutató ujját, majd a zenélő telefonjáért nyúlt - Szervusz! Igen. Persze. Értem. Jó - ment ki közben a szobából a folyosóra.
Magamra maradtam a gondolataimmal és a fájdalmammal. Minden gyötört. Idegesített, hogy csönd volt körülöttem. Idegesített, hogy madár csicsergést hallottam kintről.  Idegesített, hogy egyedül éreztem magam és elveszettnek. Ekkor úgy döntöttem, hogy felöltözök. Nem bírtam abban a szobában lenni . Rosszul voltam a fal színétől... és az a jellegzetes kórházszag. Nem voltam hozzászokva, de nem is akartam.
Gyorsan felkaptam (amennyire csak tudtam, mert kezdett elviselhetetlenül lüktetni a csuklóm) egy laza pólót és egy farmer sortot. Ezután a telefonomhoz kaptam.
Privát szám... Hm. Elhúztam a zöld nyílt a képernyőn, majd a fülemhez emeltem.
   -Igen?
   -A következő te leszel.. - szólt bele egy torz hang, nekem pedig a torkomba ugrott a szívem. Hogy mi? Ezt hogy értette? Egyáltalán ki hívott? És mit akar?
   -Tessék? - kérdeztem értetlenül, mire lerakta. Fogalmam sincs, hogy mi volt ez az egész, de az biztos, hogy nem jó vicc. Nem is  nagyon érdekelt, mert volt sokkal nagyobb bajom is, mint hogy egy telefonbetyár  szavait megértsem vagy komolyan vegyem. Megvontam a vállam és a telefont a kezemben markolva belül  szidtam, azt aki felhívott. Hirtelen egy kéz ragadta meg a vállam. Reflexszerűen elkaptam a kezet és épp csavarni készültem, mikor feleszméltem, hogy...
   -Jajj, anya. Te vagy az? Ne haragudj... - kaptam a fejemhez és lehuppantam az ágy szélére.
   -Elena, jól vagy? -lépett elém, majd leguggolt és megfogta a kezem.
   -Igen, persze. Csak... mindegy - ráztam meg a fejem.
   -Látom rajtad, hogy valami nyomaszt.
   -Nem. - szóltam közbe gyorsan -Nem, semmi. Tényleg - erőltettem egy mosolyt az arcomra, hogy minél meggyőzőbb legyek -Ki hívott? - váltottam témát.
   -Keresztanyud. Figyelj, Elena. Ugye tudod, majd mi lesz? Temetés. Még pedig jövőhét szerdán. Tehát a jövőhéten nem mész suliba.
   -Hogy mi? De... - akadtam meg. Nem. Nem ellenkezhetek. Az nem lenne szép tőlem. Kicsit zavart, hogy kihagyom az első hetet a gimiben. Lehet furán hangzik, de én vártam a gimis életet. Új suli, új tanárok, új osztálytársak és új barátok. Mindegy. Megérettem, hogy ez most nem számít, mert megérdemli papa, hogy ott legyek a temetésén -...értem - egyeztem bele.
   -Akkor én megyek és beszélek az orvossal.
   -Rendben. Anya?
   -Igen?
   -Én ezt nem bírom - tört ki belőlem a zokogás -Ah-ahnyira fá-áj - kaptam a kezem a mellkasomhoz.
   -Ó Elena... Jól van, sírj csak. Semmi baj. - húzott magához.

***

Miután anyu megállapította, hogy lenyugodtam, felállt, de mielőtt kiment volna a szobából, a pohárért nyúlt és a vázáért, majd magával kivitte. Gondolom nem bízott benne még annyira, hogy bármilyen üveggel vagy éles tárggyal ott hagyjon. Megértem. Én se bíznék saját magamban. Elgondolkodtató volt, hogy elértem anyánál, hogy ne bízzon meg bennem. A fejem fájt, már minden bajom volt. A függönyöket elhúztam, lehunytam a szemem és hagytam, hogy a nap sugarai melegítsék az arcom.

Minden nyomasztott... Kiakartam szabadulni a kórházból. Számomra olyan volt mint egy börtön, ahol akaratom ellenére ott tartanak.
   -Elena! - rohant be anya a szobába.
   -Mi a baj? - kérdeztem rémülten.
   -Ó... -húzta el a száját, aztán... Aztán leesett.
   -Jaj, anya... Ennyire nem bízol bennem?
   -De, persze, csak...
   -Tudom, hogy aggódsz miattam és féltesz meg minden, de soha többé, sőt az eszembe se fog jutni, hogy még egyszer butaságot csináljak. Gondolkodtam... és teljesen elítélem az öngyilkosságot. Hisz az nem old meg semmit.  Ugyanúgy marad minden... - gyürkéztem közben egy zsepit, ha véletlenül szükség lenne rá és újra kifújjam az orrom.

   -És persze... avval csak neked, vagyis nektek okoznák fájdalmat. - fejeztem be a mondandómat, mire anya elém lépett és a lehajtott fejemet az államnál fogva lassan felemelte, hogy a szemembe tudjon nézni.

   -Büszke vagyok rád - suttogta. Pontosan... nem értettem, hogy ezt mire mondta, de valószínűleg örült, hogy meggondoltam magam és elítélem ezt az egészet. Végig simította az arcom, majd a homlokomhoz kapott ellenőrizve, hogy... Hogy mit is?

   -Elena, te lázas vagy! - fogdosta a homlokom egyszer az egyik kezével, egyszer a másikkal.

   -Nem anyu. Csak menjünk.

   -Mindjárt hívok egy orvost - egyenesedett ki és épp menni készült, amikor utána szóltam.
   -Kérlek anyu. Nincs semmi bajom. Minden rendben - néztem mélyen a szemébe, amikor is észrevette, hogy tényleg menni akarok.
   -Értem. De előtte még akkor is be kell hívnom az orvost, mert kiszeretné cserélni a kötést.
   -De hisz azt te is megtudod csinálni - értetlenkedtem a fejemet rázva.
   -Elenaaa. - szólt rám kínosan mosolyogva -Akkor is az orvos fogja kicserélni, mert felelősek érted és persze szeretné látni, hogy áll a seb gyógyulása.
   -Oké - adtam fel. Anya kiment és az orvossal tért vissza. Az orvos a  kötésemet kicserélte és megjegyezte hogy kezd gyógyulni a sebem meg kaptam egy kis fejmosást + elmesélt pár hasonló esetet és hogy azoknak mi lett a vége. Oké, értem én.

***

Végre itthon! Már alig vártam. Az a kis séta a parkolóig is sok volt, szóval fáradtan huppantam le az ágyamra. Anyu, addig a bőröndbe pakolt be egy hétre való ruhát. (Mamáék tőlünk nyolc órára laknak, pontosabban Nyíregyházán, úgyhogy fárasztó egy nap vár rám holnap...) Sajnos kicsit elaludtam és mire felkeltem addigra már fél hat volt.
   -Átmegyek Noémiékhez, addig te is pakold be a bőröndödbe, amit szeretnél vinni. Ja, és persze ügyelj arra, hogy fekete színűek legyenek. - rakta le anyu az ágyam mellé a bőröndöm.
   -Minimális más szín lehet benne? - kérdeztem, mert hát nem voltam felkészülve, hogy egy újabb halál eset fog történni, ezért nem is vettem nagyon fekete cuccokat.
   -De csak minimális - emelte fel a mutató ujját és már kint is volt a szobámból. Gyorsan bedobáltam a bőröndbe, a ruhákat, amiket kiválasztottam + fésűt, fogkefét és persze a naplóm. Csak a legfontosabbakat. A telefonomat felraktam a töltőre, hogy útközben tudjak zenét hallgatni nyolc órán keresztül. Anyu 15 perc múlva visszajött a szomszédból és látszólag elfáradt a nap végére.
   -Minden rendben? - kérdeztem anyut.
   -Persze csak az unokatesóid is kivannak készülve - dörzsölte meg közben a szemét, hogy nyitva tudja tartani -Legjobb lenne, ha gyorsan lefürdenénk és vacsoráznánk, hogy utána hamar letudjunk feküdni.
   -Rendben - értettem egyet.
Éjfél van és a valaki hív...