3.rész

Akkor kezd el olvasni amikor kezdődik az ének és nem kell sietni, mert csak úgy jó :)

Hétfő...

 Éjfél múlt és valaki hív...
Gyorsan felvettem, mert a zene elég hangos volt (Eminem - Monster) és anyu minden neszre felkel.
   -Igen? - suttogtam bele a készülékbe. Válasz nem jött csak egy kattogó hang... Olyan volt mintha egy ketyegő óra lett volna. Hirtelen azt se tudtam, hogy mit gondoljak. Fogalmam se volt hogy ezt mire vegyem. A kattogás egyre halkult, majd...
   -Ááá! - ordítottam fel. Egy éles, folyamatos sípolás hangzott a telefonból és csak szólt és szólt. Nem akart elhallgatni. A szívem hevesen vert. Nagyon megijedtem... Mivel nagyon hangos volt eldobtam magamtól a készüléket az ágy szélére, de olyan hangos volt, hogy muszáj volt kinyomnom. Ám mielőtt még lerakhattam volna, elhallgatott a sípolás, de nem rakták le. Lassan és óvatosan a fülemhez emeltem...
   -Nem menekülsz! - mondta a torz hang... ugyan az a torz hang, ami tegnap hívott. A lélegzetem elállt és még pislogni se tudtam. Lerakta... A kezemből kiesett a mobilom, majd könny szökött a szemembe. Féltem... Hirtelen felpattantam és a kisebb sokktól alig bírtam felfogni bármit is. Nem éreztem, hogy lépkedtem vlolna le a lépcsőn, de mentem. Szinte rohantam és a konyhába érve gyorsan ittam egy hideg pohár vizet. Közben gondolkoztam: "Nem. Nem, az nem lehet. Ilyen nincs. Ki szórakozik?", majd egy álmos hang szakította félbe a gondolkodásomat.
   -Elena, mit csinálsz? - dörzsölgette anyu a szemét, hátha jól látja-e amit lát.
   -Anya...- léptem hozzá kicsit rémülten, de aztán meggondoltam magam. Nem mondhatom el. Hisz akkor kibukna. Megint. Miattam. -Csak lejöttem inni. És te mit csinálsz? - próbáltam elterelni a figyelmem a telefonos ügyről.
   -Csak zajt hallottam és lejöttem megnézni mi az. De látom, te voltál az a "zaj" - mondta. Ezután visszamentünk a szobánkba és amíg ő horkolt (hallottam a szobámban is, ááá) én addig forgolódtam mire végre sikerült elaludnom.

Így történt az, hogy ma reggel nyomott fejjel keltem. Miután elkészültünk, pontosan  hajnali 5:45-kor a kapunkba vártunk Lizékre, Krisztiánt pedig átvittük a szembe szomszédhoz, aki szívesen vállalta, hogy vigyáz öcsire. Krisztiánt azért nem vittük magunkkal, mert végig szenvedné azt az egy hetet + nem neki való a temetés. Nem kellett sokat várni a kapuban, mert rá 2-3 percre már  jöttek is az unokatesóim és keresztanyum. A jeges, csúszós úton többször is majdnem eltaknyoltam, de hála Noéminek, megúsztam pár lila-kék-zöld foltot. A puszmegállóban 15 percet vártunk arra a hülye buszra, ami ugye bár késett és az a 15 perc egy örökkévalóságnak tűnt. A lábaimat egymáshoz ütögetve, próbáltam nem észre venni, hogy nem érzem a lábujjaimat, mire végre megérkezett a busz. Rengetegen voltak rajta (gondolom a suliidő miatt) és csak egy négyes ülésnél volt hely, miután a lányok leültek. Levágtam magam az ablak melletti ülésre és az előttem ülő lányon akadt meg a szemem. Fehér bunda kabátot, szőrmés sapkát, fehér bakancsot és pamutsálat viselt. Ez még nem volt gond, de a lábaival teljesen eltakarta a hősugárzót, így hiába akartam volna felmelegíteni a megfagyott lábamat, akkor se tudtam volna. Klassz. 45-50 perc után megérkeztünk Kecskemétre. Gyorsan átrohantunk és vártunk a vonatra. (Saját képek)

Felszálltunk a vonatra és célba vettük Nyíregyházát.

Próbáltam képeket csinálni minden állomásos és megállóhelye mert az szerintem olyan buli lett volna, hogy képekkel végig kísérem az utunkat, de vagy nem volt rá időm, vagy elmosódott a kép, vagy csak szimplán nem lett jó. Rendszerint koszosak voltak az ablakok, így nem tudtam szép és tisztán látható képeket készíteni. Útközben zenét hallgatva olvastam vagy az ablakon bámultam ki. Nyíregyházán Noémi keresztapulya várt ránk, aki kocsival elvitt mamához. Egész úton csöndben voltunk, majd amikor bekanyarodtunk a kocsifelhajtóra és kiszálltunk...

   -Ó, istenem! - suttogtam lehunyva a szemem.

Napi idézet:

A gyásznak sok arca van, és sok fázisa. (...) A mély gyászt elviselni éppoly nehéz, mint vékony jégen járni. Az egyik pillanatban olyan, mintha minden rendben lenne, aztán a következőben eltörik valami, és az ember aláhull a sötétségbe.

Kristina Ohlsson