2. rész

   -...egy pohárhoz nyúltál, amit nekicsaptál a földnek, majd egy szilánkot felkapva... felvágtad az ereidet. - hunyta le a szemét. Az történtek sorjába jutottak az eszembe. A szememet összeszorítottam, majd egy nagy, mély levegőt vettem és a szememet kinyitva fújtam ki. Annyira szégyelltem magam és arra gondolva, hogy ezt megtettem... összeszorult a torkom. Elsőnek az jutott eszembe, hogy anya mit érezhetett, majd undort éreztem. Undorodtam magamtól... Mert nincs jogom elvenni a saját életemet és mégis megtettem volna. Belese gondoltam, hogy mit érezne anyu és Dave. Annyira szégyelltem magam, hogy lesütöttem a szemem  és a gondolataimba belemerültem.
   -Elena, minden rendben? - fogta meg anyu szorosan a kezem.
   -Persze - bólintottam, mire anyu megkönnyebbülten sóhajtott. -Anya?
   -Igen kicsim? - simított ki egy tincset az arcomból közelebb hajullva.
   -Szeretlek - suttogtam, majd megkönnyezve magamhoz húztam és megöleltem.
   -Én is Elena, én is... - ölelt át szorosan. -Ó, egy pillanat - emelte fel a mutató ujját, majd a zenélő telefonjáért nyúlt - Szervusz! Igen. Persze. Értem. Jó - ment ki közben a szobából a folyosóra.
Magamra maradtam a gondolataimmal és a fájdalmammal. Minden gyötört. Idegesített, hogy csönd volt körülöttem. Idegesített, hogy madár csicsergést hallottam kintről.  Idegesített, hogy egyedül éreztem magam és elveszettnek. Ekkor úgy döntöttem, hogy felöltözök. Nem bírtam abban a szobában lenni . Rosszul voltam a fal színétől... és az a jellegzetes kórházszag. Nem voltam hozzászokva, de nem is akartam.
Gyorsan felkaptam (amennyire csak tudtam, mert kezdett elviselhetetlenül lüktetni a csuklóm) egy laza pólót és egy farmer sortot. Ezután a telefonomhoz kaptam.
Privát szám... Hm. Elhúztam a zöld nyílt a képernyőn, majd a fülemhez emeltem.
   -Igen?
   -A következő te leszel.. - szólt bele egy torz hang, nekem pedig a torkomba ugrott a szívem. Hogy mi? Ezt hogy értette? Egyáltalán ki hívott? És mit akar?
   -Tessék? - kérdeztem értetlenül, mire lerakta. Fogalmam sincs, hogy mi volt ez az egész, de az biztos, hogy nem jó vicc. Nem is  nagyon érdekelt, mert volt sokkal nagyobb bajom is, mint hogy egy telefonbetyár  szavait megértsem vagy komolyan vegyem. Megvontam a vállam és a telefont a kezemben markolva belül  szidtam, azt aki felhívott. Hirtelen egy kéz ragadta meg a vállam. Reflexszerűen elkaptam a kezet és épp csavarni készültem, mikor feleszméltem, hogy...
   -Jajj, anya. Te vagy az? Ne haragudj... - kaptam a fejemhez és lehuppantam az ágy szélére.
   -Elena, jól vagy? -lépett elém, majd leguggolt és megfogta a kezem.
   -Igen, persze. Csak... mindegy - ráztam meg a fejem.
   -Látom rajtad, hogy valami nyomaszt.
   -Nem. - szóltam közbe gyorsan -Nem, semmi. Tényleg - erőltettem egy mosolyt az arcomra, hogy minél meggyőzőbb legyek -Ki hívott? - váltottam témát.
   -Keresztanyud. Figyelj, Elena. Ugye tudod, majd mi lesz? Temetés. Még pedig jövőhét szerdán. Tehát a jövőhéten nem mész suliba.
   -Hogy mi? De... - akadtam meg. Nem. Nem ellenkezhetek. Az nem lenne szép tőlem. Kicsit zavart, hogy kihagyom az első hetet a gimiben. Lehet furán hangzik, de én vártam a gimis életet. Új suli, új tanárok, új osztálytársak és új barátok. Mindegy. Megérettem, hogy ez most nem számít, mert megérdemli papa, hogy ott legyek a temetésén -...értem - egyeztem bele.
   -Akkor én megyek és beszélek az orvossal.
   -Rendben. Anya?
   -Igen?
   -Én ezt nem bírom - tört ki belőlem a zokogás -Ah-ahnyira fá-áj - kaptam a kezem a mellkasomhoz.
   -Ó Elena... Jól van, sírj csak. Semmi baj. - húzott magához.

***

Miután anyu megállapította, hogy lenyugodtam, felállt, de mielőtt kiment volna a szobából, a pohárért nyúlt és a vázáért, majd magával kivitte. Gondolom nem bízott benne még annyira, hogy bármilyen üveggel vagy éles tárggyal ott hagyjon. Megértem. Én se bíznék saját magamban. Elgondolkodtató volt, hogy elértem anyánál, hogy ne bízzon meg bennem. A fejem fájt, már minden bajom volt. A függönyöket elhúztam, lehunytam a szemem és hagytam, hogy a nap sugarai melegítsék az arcom.

Minden nyomasztott... Kiakartam szabadulni a kórházból. Számomra olyan volt mint egy börtön, ahol akaratom ellenére ott tartanak.
   -Elena! - rohant be anya a szobába.
   -Mi a baj? - kérdeztem rémülten.
   -Ó... -húzta el a száját, aztán... Aztán leesett.
   -Jaj, anya... Ennyire nem bízol bennem?
   -De, persze, csak...
   -Tudom, hogy aggódsz miattam és féltesz meg minden, de soha többé, sőt az eszembe se fog jutni, hogy még egyszer butaságot csináljak. Gondolkodtam... és teljesen elítélem az öngyilkosságot. Hisz az nem old meg semmit.  Ugyanúgy marad minden... - gyürkéztem közben egy zsepit, ha véletlenül szükség lenne rá és újra kifújjam az orrom.

   -És persze... avval csak neked, vagyis nektek okoznák fájdalmat. - fejeztem be a mondandómat, mire anya elém lépett és a lehajtott fejemet az államnál fogva lassan felemelte, hogy a szemembe tudjon nézni.

   -Büszke vagyok rád - suttogta. Pontosan... nem értettem, hogy ezt mire mondta, de valószínűleg örült, hogy meggondoltam magam és elítélem ezt az egészet. Végig simította az arcom, majd a homlokomhoz kapott ellenőrizve, hogy... Hogy mit is?

   -Elena, te lázas vagy! - fogdosta a homlokom egyszer az egyik kezével, egyszer a másikkal.

   -Nem anyu. Csak menjünk.

   -Mindjárt hívok egy orvost - egyenesedett ki és épp menni készült, amikor utána szóltam.
   -Kérlek anyu. Nincs semmi bajom. Minden rendben - néztem mélyen a szemébe, amikor is észrevette, hogy tényleg menni akarok.
   -Értem. De előtte még akkor is be kell hívnom az orvost, mert kiszeretné cserélni a kötést.
   -De hisz azt te is megtudod csinálni - értetlenkedtem a fejemet rázva.
   -Elenaaa. - szólt rám kínosan mosolyogva -Akkor is az orvos fogja kicserélni, mert felelősek érted és persze szeretné látni, hogy áll a seb gyógyulása.
   -Oké - adtam fel. Anya kiment és az orvossal tért vissza. Az orvos a  kötésemet kicserélte és megjegyezte hogy kezd gyógyulni a sebem meg kaptam egy kis fejmosást + elmesélt pár hasonló esetet és hogy azoknak mi lett a vége. Oké, értem én.

***

Végre itthon! Már alig vártam. Az a kis séta a parkolóig is sok volt, szóval fáradtan huppantam le az ágyamra. Anyu, addig a bőröndbe pakolt be egy hétre való ruhát. (Mamáék tőlünk nyolc órára laknak, pontosabban Nyíregyházán, úgyhogy fárasztó egy nap vár rám holnap...) Sajnos kicsit elaludtam és mire felkeltem addigra már fél hat volt.
   -Átmegyek Noémiékhez, addig te is pakold be a bőröndödbe, amit szeretnél vinni. Ja, és persze ügyelj arra, hogy fekete színűek legyenek. - rakta le anyu az ágyam mellé a bőröndöm.
   -Minimális más szín lehet benne? - kérdeztem, mert hát nem voltam felkészülve, hogy egy újabb halál eset fog történni, ezért nem is vettem nagyon fekete cuccokat.
   -De csak minimális - emelte fel a mutató ujját és már kint is volt a szobámból. Gyorsan bedobáltam a bőröndbe, a ruhákat, amiket kiválasztottam + fésűt, fogkefét és persze a naplóm. Csak a legfontosabbakat. A telefonomat felraktam a töltőre, hogy útközben tudjak zenét hallgatni nyolc órán keresztül. Anyu 15 perc múlva visszajött a szomszédból és látszólag elfáradt a nap végére.
   -Minden rendben? - kérdeztem anyut.
   -Persze csak az unokatesóid is kivannak készülve - dörzsölte meg közben a szemét, hogy nyitva tudja tartani -Legjobb lenne, ha gyorsan lefürdenénk és vacsoráznánk, hogy utána hamar letudjunk feküdni.
   -Rendben - értettem egyet.
Éjfél van és a valaki hív...