4. rész

Mama az ajtóban állt és épp beszélgetett két másik idős nővel, majd felénk nézett. Hirtelen fel se ismertem. Meggyötört volt... Az szürkés hajszíne szinte fehér volt. Kisírt kék szemeiben bánatot, szomorúságot, fájdalmat láttam. Rossz volt rá nézni és ahogy  ránk nézett... Olyan volt mintha azt tükrözte volna, hogy mi vagyunk az utolsó reménye és már csak értünk él. Hirtelen átéreztem a fájdalmát. Igen, lehet hogy a papám volt, de mamának pedig a férje, akivel szinte az egész életét leélte. Én csak évenként láttam, de így is megszakad a szívem, hát még mamáé.
   -Szervusztok becseskéim! - köszöntött.
   -Szia mama! - rohantam hozzá és szorosan átöleltem, mire mamából kitört a sírás. A  két hölgyre néztem, akik megsimogatták a vállam majd elköszöntek mamától és elmentek. A házba belépve minden üresnek tűnt. Erős hiány érzetem volt. Hiányzott...
   -Gyertek. Menjetek be a szobába - irányított a szobájába. A nappalin áthaladva éreztem hogy valaki néz. Pontosabban valakik. Csomó szempár szegeződött ránk, ami kicsit kellemetlen volt. Oda néztem, mire olyan érzésem lett, mintha a fekete ruhások klubjában lennék. Rengetegen voltak. Csoda hogy elfértünk a nappaliban. Mindenhol idős emberek álltak és beszélgettek. Mindegyiknek piros volt a szeme a sírástól. Rossz volt abban a pillanatban ott lenni. A lányokkal kitűntünk a "klubból", mert a meleg idő miatt nem fekete ruha volt rajtunk, hanem világos, hogy ne szívja a meleget. Mindegy. Mivel köszönés képen megölelgettek és nyomtak egy-egy puszit az arcunkra, egy hamar nem szabadultunk.
   -Ez itt mind az unokáid? - kérdezte az egyik hölgy mamát.
   -Ühüm - nézett büszkén végig rajtunk mama -Na gyertek becseseim - indult meg a szobája felé, mi pedig szófogadóan követtük. Lepakoltuk a bőröndöket és leültünk elsőnek csak a fotelekbe. Mama kiment a szobából anyuval és Jennyvel (Noémi és Liz anyukája) a dolgukra. Csend volt... Minden úgy nézett ki, mintha érintetlen lett volna egészen a ház felépítésétől máig. A hosszú polcsoron pezsgős és boros üvegek sorakoztak. Olyan volt mint mindig, egyet kivéve. A papa ágya melletti kis éjjeliszekrényen egy urna volt. A papáé... Majdnem elsírtam magam, ahogy az urna melletti két képre néztem. Egyiken papa, másikon apa látható. Mivel Noémiéknek anyu a keresztanyjuk így egyértelmű, hogy ők is jöttek. Láttam rajtuk, hogy nekik is nehéz... Egyszer csak meghallottuk hogy két idős hölgy beszélgetve közeledik az ideiglenes szobánkhoz.
   -Te vasalsz én hajtogatok - osztotta ki a feladatot az egyik.
   -Jó,de a vasaló deszkát te állítod fel! - mondta a másik, mire beértek a szobába.  -Mi van szőlőfürtöcskéim? -kérdezte kedvesen, mi pedig elmosolyodtunk. Látszott rajtuk, hogy ugyan annyira fáj nekik és csak próbálták feldobni a kedvünket.
   -Semmi - válaszoltuk a vállunkat húzogatva. Semmihez és senkihez se volt igazán kedvünk.
   -Miért nem kapcsoljátok be a tévét? - kérdezte Másik (úgy döntöttem elnevezem az egyiket Egyiknek, a másikat Másiknak, így könnyű lesz megjegyezni).
   -Mert nem tudjuk, hogy kell bekapcsolni - válaszoltuk szinte egyszerre. És nem. Nem azért, mert régi volt a tévé. Hanem, mert túl modern és volt ott kettő távirányító is, de fogalmunk se volt melyikkel kellene bekapcsolni. Az Egyik hölgy elmosolyodott, majd az ajtóból kihajolva a konyhába szólt.
   -Icu gyere, kapcsold már be a kislányoknak a tévét - kiáltott vékony, gyenge hangon.
   -Megyek-megyek - sietett be mama és bekapcsolta nekünk a tévét, majd elmagyarázta hogy melyikkel kell bekapcsolni. Ahha. Azóta se tudom melyikkel kéne :).
   -Ez mi? - kérdezte A Másik.
   -Valami Maricruz - olvastam le a kezdődő film címét.
   -Jajj, ez jó. Én szoktam nézni. Ti szoktátok? - kérdezte, amíg az Egyik hölgy kilopózott és egyedül hagyta a Másikat vasalni -Na! Itt hagyott, pedig ő akart minden áron vasalni - nevette ki saját maga szerencsétlenségét. Nagyon semmin se tudtam nevetni. Amúgy nem láttam még soha életemben azt a filmet.
Később visszajött az Egyik, majd a két hölgy ahoz képest, hogy nem túl "fiatalok", jót viccelődtek és nevetgéltek egymással a nap hátra lévő részében. Néha azt se tudtam, hogy most melyikünk is a gyerek...
Kábé ez volt hétfőn. Az egész hetet összefoglalva:
  Rengeteg sütit kaptunk, csöndben ücsörögtünk és tévéztünk (legtöbbször VIVÁt hallgattunk), én olvastam (1984 - Orwell), Noémi a telefonján face-ezett, Liz meg csak tévézett, aztán még több sütit kaptunk és még többet. Szerda, temetés röviden: Délelőtt volt. A temetés előtt fél órával elvitték az urnát és azonnal éreztem az ürességet ezután. A ház elött gyülekeztek a családtagok, hogy együtt induljunk el. Az itteni temető, nagyon a város szelén volt, egy elhagyatott környéken.

Ahogy befordultunk a parkolóba, láttam, már sokan oda értek. A parkoló közepén egy nagy kör alakú kert volt és azt megkerülve beléptünk a temető kapuján. Balra volt a ravatalozó.

Nagyon hideg volt ott bent. Rengeteg koszorút hoztak, amitől nem lehetett nagyon elférni. Az érkezők sorban állva adtak puszit mama arcára és adták át részvételüket, majd a maradék székekre leültek. Persze én és a fiatalabbak le se ültek, hogy legyen hely, de még így se fért be mindenki. Sőt, nagy része kint a nagy ajtóban állt, mert már zsúfolásig bent voltunk .Miután az igen szép beszédet végig mondta az atya, felpakoltak egy fekete furgont a hozott koszurukkal roskadásig és az urnát, ezután kettesével, hármasával beálltunk és követtük az autót. Rengeteg sírkő volt.

Komolyan. Be voltak számozva nem is tudom mennyi darabonként, de sok volt. A fák lombjai kisebb nagyobb árnyékot adtak, közben pedig hullottak a sárga-piros-barna apró levelek, melyek gyönyörű látványt nyújtottak. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha egy filmbe csöppentem volna. Csak az volt a gond, hogy egy szomorúba, nem pedig egy olyanba, ahol mindenki él és boldog... Mindegy. Annyira rossz volt, hogy azt szavakba se tudom önteni. Többször is elsírtam magam és már az összeesés határán voltam. A hidegtől szinte megfagytak lábaim, lefolyt könnyektől és a széltől kisebb hajtincsek rátapadtak az arcomra és fáztam. Szerencsére sütött a nap, de úgy se bírtam. Nagyon menni akartam.
Miután bedobtunk egy-egy fehér szegfűt a földbe, elindultunk lassan visszafelé az autókhoz, amikbe nagy sóhajjal ült be mindenki. Egyszóval minden: Ahhj!

Napi idézet:

Semmit sem nyeshetünk le anélkül, hogy ne éreznénk a hiányát. Még a legrosszabb emlék is része az alapzatnak, amely megtart bennünket a világban.