8. rész

Hétfő...

De rég írtam már!
Mindegy. Nem is volt mit... Minden ment tovább: belevágtunk az anyagokba -de rendesen-, úgy, hogy már olyan tempóban diktálnak, hogy azt normális ember nem tudja követni csak valami őrült (akik most itt a tanárok), plusz a tollam nyoma már "bőrmélyedésként" ott mutatkozik az ujjaimon. Szerintem oda tetováltatok egy "Ide helyezd" szöveget egy nyíllal, ami mutatja a helyet. Ádámmal sincs semmi újdonság. Ugyanúgy bámulom (igazából csak egy pillanatra tervezem, de a világoskék szemében elveszek és onnantól nekem végem; elvarázsolt...) ő meg ugyanúgy nem vesz észre. :(
A hétvége nagyon jót tett, mert tudtam gondolkodni és nagyjából összeszedtem magam + -ha nem is lehet elhinni, de igaz- gyakoroltam; hogy is vághatnék vissza, ha megint beszólna Solt és... úgy a többiek. Tudom szánalmas és amúgy is reflexből vissza kéne tudnom szólni vagy legalább rögtönöznék, de nem. Nekem gyakorolnom kell rá. Na ilyenkor gondolkozok el azon, hogy milyen béna vagyok is én. De nem gond! Megszoktam.
Reggel nehezemre esett kimászni az ágyamból bár muszáj volt, szóval nem volt mit tenni. Egyre hidegebbek a napok, ezért melegebben öltözök, azaz: harisnya, csőfarmer, póló, hosszú ujjú, kardigán és vastag cipő. Lehet kicsit túlzás, de fázós típus vagyok. :P
Lizzel beérve a terembe már felkészültünk (este beszéltünk telefonon a "tervünkről", miszerint megvédjük magunkat bármi áron), hogy megint beszólnak. Nem tévedtünk.
   -He, itt vannak a sorompók! - bökte meg Dorián Soltot akivel összeröhögtek. Nem hiszem el, hogy majd' egy hete még mindig ezt fújják...
   -Csönd van kocsonyák! - förmedt rájuk Liz lesajnálóan, és halvány, gúnyos mosollyal. A két fiú azonnal leszállt rólunk (igen, hatásos volt) és folytatták a lecke másolást.
   -Ez bejött - suttogtam Liznek, majd büszkén elmosolyodtunk.
   -Hali csajszik! - lépett mellénk a mindig boldog Dorotthy.
   -Szia! - köszöntünk egyszerre Lizzel.
   -Ügyik voltatok - dicsért meg elismerően a beszólásra célozva -Jól bírjátok Solt megjegyzéseit.
   -Köszi... - mondta Liz.
   -Pedig nem könnyű - folytattam.
   -Elhiszem. De figyeljetek! - csillant fel a zöldeskék szeme -Ha így folytatjátok, akkor egy idő után leszállnak rólatok.  Kitartást! -  csapott hátba kissé erősen - Bocsi
   -Nem gond - mondtam hátrálva. Egy közveszélyes lánnyal barátkozok, te jó ég! Nem vagyok normális... Vagy pedig én vagyok a normális, ő pedig a nemnormális. Szerintem az utóbbi. Énekkel kezdtünk, amire egy fiatal, rövid fekete hajú kedves nő lépett be, kezében mappákkal.
   -De még nem csöngettek be... - csodálkozott Vanda.
   -Na, megszólalt a nagyokos - morogta mögöttünk Tisa.
   -Attól még bejöhetek, nem? - kérdezte vidáman a tanárnő.
   -De... Csak mondtam - ült le a helyére Vanda és ezután csöndbe maradt.
   -Hah - szórt szikrákat Tisa Vandára, aki csak gúnyosan mosolygott. Úgy tűnik nem bírják egymást. Nem csodálom. A magába fordult fekete hajú lány és a hercegnőnek képzelő beképzelt lány. Két ellentét. Nem  férnek meg egy helyen....
   -Ú, ez az ön gitárja? - lépett Szebásztián a tanárnőhöz.
   -Igen - felelte miközben felírta a táblára a nevét: Szöczei Eszter
   -És kivehetem a tokból?
   -Persze.
Azonnal odamentünk és szemügyre vettük a világosbarna színű gitárt.
   -A tanárnő mindig magánál hordja? - kérdezte Natasa.
   -Nem. A mostani órára hoztam be.
   -Hogyhogy? - kérdezte Ádám finoman a kezében fogva a gitárt. Wow... *-*
   -Ha becsöngettek akkor elmondom - vette ki Ádám kezéből, amikor megszólalt a csengő -Üljetek a helyetekre. Na akkor... - ült le -Azon gondolkodtam, hogy ha már gimisek lettetek és általánosban már úgyis átvettétek azokat, amiket tudni kell... - kezdte, mi pedig izgatottan bólogattunk a lényegre várva -...akkor ezt a négy évet miért is ne tölthetnénk el vidám énekelgetéssel.
   -Ööö - ráncolta össze Peti a homlokát -És ez miért ilyen  nagy dolog? Hisz ének óra van...
   -Igen, persze. De olyan dalokra gondoltam, amiket ti is szerettek. A jövőórára mindenki összegyűjtené a kedvenc és - tette fel a mutatóujját -énekelhető, nem nehéz kiejtésű és nem csúnya szavakkal teli zenéit, amiket majd elénekelnénk.
Na ez nagyon klassz ötlet volt szóval azonnal ujjongani kezdtünk és már azt tervezgettük miket hozunk majd be.
   -De elsőnek én hoztam egy zenét - állt fel és egy A/5-ös méretű lapokat kezdett osztogatni mindenkinek. Ahogy elém is lerakott egyet, izgatottan elolvastam a címét.
   -Úúú, Tankcsapdától a Menyország Tourist? - ujjongott az előttünk ülő Senon.
   -Igen. Remélem mindenki szereti - ült le a gitárjával és pengetni kezdte.

Nagyon klassz volt. Sokat nevettünk és egészen jó hangulat lett a végén. Ilyen jó énekóránk állításunk szerint még soha nem volt. Már várom a következőt. ^^
A többi órákon haladtunk tovább az anyaggal. Otthon ledobtam a táskám és felléptem Facebookra, de nem volt semmi újdonság. Ezután úgy döntöttem , hogy inkább átmegyek Lizékhez. Egyből hülyülni kezdtünk, aztán elmentünk kutyát sétáltatni. Szuzi (a kutya, si-cu fajtájú) a kis termetéhez képest (nem nő meg soha) nagyon erős, ami azt jelenti, hogy nem is mi sétáltatjuk őt, hanem ő minket. A játszira is elmentünk, ahol folytatódott a "dilisek vagyunk, wááá" őrület.

Ám zenéről jut eszembe, Smon az "osztályfacere" kirakta a kedvencét, ami a Calvin Harris - Summer (https://www.youtube.com/watch?v=McEoTIqoRKk)

Napi idézetek:
Szép dolog az éneklés. Az ember tüdeje megtelik levegővel, a vére fürgébben kering, az agya is felgyorsul. Így lesz a szomorú dallamokból is vidám zene.
Zene nélkül mind szociopaták vagy halottak lennénk.
Az ének akkor szép, ha hamar véget ér, és akkor jó, ha igazsággal végződik.

7. rész

Kedd...

OMG, csak most vettem észre!
Először is. Reggel a szokásos volt minden, egyet kivéve. Krisztiánt megkérdeztem, hogy csináljak-e neki szendvicset vagy ne. A válasza nem volt. Hogy ezen miért nem csodálkozok? Mivel korán kellett indulnom és anya nem volt otthon, így mindent elintéztem Krisztiánnal kapcsolatosan. Már így harmadikos korában már több gond van vele, mint velem. A hajamat egy fekete masnival tűztem el, ami már magában mutatós volt.

A kapuban megvártam Lizt, majd elindultunk együtt a buszmegállóba. Tegnap nem volt suliban, azért is voltam magányos. De szerencsére most lesz kivel beszélgetnem. A buszon egymásmellé ültünk, hogy ne kerüljünk idegenek mellé, de megláttam egy idős bácsit, akit megsajnáltam, így átengedtem neki a helyem. Liz csak mosolygott, de inkább ült volna mellettem. Szegény. Hehe :P
A gimi bejárati ajtajában megfogtam Liz karját és magam után húzva mentem fel a termünkbe. Csak a biztonság kedviért. Nem akartam, hogy ő is olyan szerencsétlen legyen, mint én az első napon. A lépcsőn fölfelé menet, megláttam azt a telefonozó srácot, aki tegnap nekem jött. Hát még most is nyomta megállás nélkül. Ch!
A terembe érve Liznek megmutattam azt az egy szabad helyet, amit még tegnap kiszemeltem neki. Szóval mostantól mögöttem fog ülni, így nem leszünk egymástól távol. De jó! :)
   -Sziasztok! - néztem végig az osztályon. Mivel már mindenki bent volt, így még egyszer lejárattam magam előttük. Hogy miért? Hát nem beszóltak megint?
   -Hé, sorompó! Hoztál magad mellé egy másik sorompót? Mi ez itt? Sorompó gyülekezet? - röhögött rajtunk Solt és a mellette lévő Doriánnal összepacsizott, aki elismerően bólintott és utánozni kezdte Soltot.
   -Sorompóóóók! - gúnyolódott, majd kórusban folytatták ketten.
   -Mi van te sorompó? Ne nézz így! - utánozta Solt Liz megdöbbent fejét.
   -Fogd be kocsonya! - szólt oda lenézően Liz. Na erre már felfigyelt az osztály és jót nevettek a beszóláson. Én csak néztem a mellettem álló idegen lányra (számomra akkor az volt, mert nem is ismertem rá), aki nem bírta tovább... A saját beszólásán röhögni kezdett. Na ekkor már én se bírtam tovább, elnevettem magam és heccből mi is összepacsiztunk. Hah! Törivel kezdtünk, amire egy fiatal srác jött be és ahogy elnéztem, nem rég végzett az egyetemen. Mosolygós volt, és furán járva oda lépett a táblához, majd felírta a nevét, hogy számomra és Liz számára is világos legyen, hogy hívják: Milinkov István. Borzalmasan rondán írt, de elment. Igaz, egybeírta, szóval... Ehez nem tudok hozzászólni.
   -Szevasztok skacok! - vette "lazára" a figurát, ami elég furán állt neki.
   -Jó napot kívánok! - kiáltották be többen is.
   -Na szóval, felvázolnám, hogy mit csinálunk ebben az évben... - kezdte, mi meg bekiáltottunk pár "óóó mán' he" "de minek" "ez most komoly?"-t. A tanár elmosolyodott, majd elkezdte felsorolni. Na ná, hogy egy csomóan nem is figyeltek rá. Épp a tollam be-ki kapcsolgatásával szórakoztattam magam az asztalra könyökölve, azután elpillantottam a terem túlsó végébe, amikor... Amikor megláttam Őt.
   -Hé, Grizelda, az ki? - böktem a tollam végével amarra.
   -Ki? Az? - kérdezte óvatosan felé mutatva, mire bólogatni kezdtem -Jaaa! Ő Szedliczky Ádám - suttogta.
Majdnem leájultam a székről. A világoskék szemével rám nézett, de csak egy pillanatra, miközben mosolygott, én meg elolvadtam. Azonnal belé szerettem. Hogy én miért nem vettem észre tegnap? Ja, tényleg. Éppen próbáltam elkerülni a többieket. Ahj, alig bírtam nem rá nézni, de ha meg sokáig bámulom, akkor lebukok, szóval 5 percenként néztem rá kb. 5 másodpercig, hacsak nem vette észre. Akkor elkaptam a tekintetem és tovább figyeltem a tanárra. Végre megszólalt a csengő, az osztály pedig nagy lendülettel kiment a teremből. Házinak persze nem kaptunk semmit, szóval egy klassz törivel kezdtük a napot. Az udvarra lementem, miután a bioszos szekrénybe beraktam a táskám, úgy mint a többiek (ugyanolyan szekrények vannak a folyosókon, mint az általánosban). Ahogy kiléptem az udvarra, nagyon nem találtam a helyem és csak ácsorogtam úgy egymagamban meg nézelődtem. Aztán megpillantottam Tisát egy fatövében ülni és épp írt egy spirál füzetbe, amit nagyon takargatott. Dorotthyék nem sokkal később értek ki. Mint tegnap, úgy ma is csinos volt.

Nem tudom honnan szerzi ezeket a ruhákat, de nagyon jók.

   -Ő miért van külön a többiektől? - kérdeztem Dorotthyt Tisára gondolva.

   -Tisa szeret egyedül lenni. A múlt héten is a füzetével elvonult a fa árnyékba.

   -Milyen füzet az?

   -Nem tudom, de órákon sose látom, hogy abba jegyzetelne. Valami különleges füzet lehet - töprengett, de hamar elvonták a figyelmét, így inkább nem zavartam. Szerencsére hamar becsöngettek. Másoknak lehet öröm, ha szünet van, de számomra azt tudatja velem, hogy egyedül vagyok. Hogy hol volt ilyenkor Liz? Fogggalmam sincs, de nem jó nélküle a szünetek. A szekrényekhez érve, beraktam a kabátom a fogasra, a táskámat pedig kivettem. Rossz szokásuk a tanároknak, hogy ha vége van az órájuknak, akkor bezárják a terem ajtaját, mi pedig sorakozhatunk kint a folyosón. Már ha lehetne sorakozásnak hívni azt, ahogy mi beálltunk. Ugyanis páran úgy gondolták hogy elnéznek más osztályokhoz és beköszönnek. Bolondok :D

Egy fehér köpenyes, idős, alacsony hölgy nyitotta ki belülről (a szertárban volt szóval nem akart kerülni gondolom) az ajtót és beengedett.

   -Halász Anna vagyok! - lépett hozzám a tanár nő meg Lizhez, utána mi is bemutatkoztunk, mire mondta, hogy foglaljunk helyet.

   -Csókolom! - köszönt szomorkásan Simon elhaladva Halász tanár nő előtt. Gondolom az egyik nevelő csinált valamit, mert az udvaron láttam, hogy Simon zaklat egy felsőbb évfolyamú lányt, aki panaszkodott. Szegény, nagyon le volt törve. Egész órán csak maga elé bámult, a könyvéhez meg egyszer se nyúlt hozzá. Amúgy a tanárnak köszönhetően laza volt a biosz, mert végig a laptopján nézegette az emaileit, nekünk meg elfelejtett feladatot adni, így elfoglaltuk magunkat. Vagyis csak azt hittük, hogy elfoglalhatjuk magunkat, ugyanis mikor kicsöngettek, a tanár megjegyezte:

   -Remélem mindenki elolvasta az első olvasmányt és kitöltötte a munkafüzetben a hozzá való feladatokat.

   -Hát persze tanár nő! - lépett ki Patrik az ajtón, a következő órára rohanva. Ezután irodalom következett, amin az osztály három részre szakadt. Vagyis úgy voltunk szét osztva + az a-sokkal voltunk összerakva. Így voltunk összesen 17-en az órán (fele b-s, fele a-s). Úgy, ahogy a többi, a mostani óra is "lájhtos" volt. Legalább most tudtam a tanár nőre figyelni, mert nem voltam egy csoportban Ádámmal. Nekik most matekjuk volt, mert csak két magyar tanár van és Bognár Evelin tanítja azt a csoportot, amiben én vagyok, meg amiben Ádám. A tanár nő úgyszintén alacsony, de fiatal, fekete, göndör haja van, ami a vállát épp súrolja. Ahogy használta a kifejezéseket és a szakszavakat, már látszott rajta, hogy remek magyar tanár. Örülök, hogy őt kaptam meg. Nagyon gyorsan elrepült egy újabb óra, amit csak a kicsengetéskor vettem észre. A következő óránk német volt (akik általánosban németet tanultak), de az osztály másik felének meg angol (értelem szerűen, akik általánosban angolt tanultak). Nagyon meg döbbentem, amikor a terembe csak nyolcan ültünk le. Én, Liz Dorotthy, Violett, Debóra, Dénes, Dorián és Patrik. Amikor Szödényi Sziréna tanárnő belépett nagyon megdöbbent.

   -Hát a többiek? Betegek? - mondta fura német akcentussal. Egy újabb kiváló tanár, aki tökéletesen tud németül.

   -Nehehem - mosolygott Debóra -Csak ennyien vagyunk tanárnő. A többiek angolosok.

   -Á, értem. Akkor... Guten Tag! - mondta, majd belekezdtünk az órába. Ahogy figyeltem a fiúkat, nagyon nem értették miről beszél a tanárnő , mert egyfolytában egymástól azt kérdezgették röhögve, hogy: "ööö, most mit is mondott?" "ezt nem értem..." "á, inkább hagyjuk" "öhm... ahan, biztos". Egyébként klassz hangulatban telt el az óra. Nem azért mondom, mintha ez nagy durranás lenne, de általánosban a német tanár egy igazi boszorkány volt. Tuti biztos, hogy voltak vudu babái, ami az osztályunkat ábrázolta és német órákon az asztal alatt 100%-os, hogy azokat szurkálgatta. Mindig kiszemelt egy embert -max kettőt-, akit halálra alázott és nem hagyott békén. Meg azok a fintorok... Huh, még most is beleborzongok, ha rá gondolok.  Blah! A többi órán nem volt semmi, de leírom már, hogy melyik tanár mit tanít. Angolt Dörnyei Magdolna (egyben Lizék magyar tanára), tesit Ivanovszky László,  az én matek tanárom Maticsek Péter (a mateknál is úgy vagyunk szét osztva, mint a magyarnál), Lizék matek tanára Maticsek Péterné, Ádámék matek tanárja Dafkó Ferencné és még nem tudom. Sajnos annyian vannak, hogy muszáj volt otthon lejegyzetelnem, amit megjegyeztem nagyjából.

Mivel az Egy ropi NAPLÓja 2. és 3. részét kiolvastam, de a könyvtárban még nincs a 4. része, így, hogy lekössem magam, kölcsönkértem Noémitől egy könyvet. Szóval most a Danielle Steel Második esélyt kezdtem el olvasom.

6. rész

Hétfő...

Te jó ég! Ma suli! Reggel csak úgy kipattant a szemem az izgalomtól. A ruhásszekrényem elé állva próbáltam előszedni a mai ruhámat. Végül egy kék gatyánál, szürke ujjatlannál, világoskék cipőnél és "cuki" kardigánnál maradtam.

Nagyon vártam már ezt a napot és féltem is rendesen... 6:35-kor elindultam a buszmegállóba és az érkező embereket figyeltem arra gondolva, hogy az egyik lehet az osztálytársam. Mindegy. A cipőm orrával lükdöstem egy kavicsot, mikor megérkezett a busz. Felmutattam  a bérletemet és helyet foglaltam egy ablak melletti ülésen. A fülhallgatót bedugtam a fülembe és elindítottam, miközben az ablakból bámúltam ki és a  elhaladó házakat, tájat néztem. Fél óra múlva már a gimi kapuja előtt álltam, ahol pár diákok csoportokba verődve várakoztak. Gondolom próbáltak minél több időt a sulin kívül tölteni. A gimnázium három emeletes és van egy régi és egy új épülete, szóval nagyon nagy. Egy fiatal férfi portás nyitott ajtót, mikor meglátta, hogy befelé indulok. Megköszöntem és egy nagyot sóhajtva beléptem. Azt leszámítva, hogy mennyien álltak kint.... annak a húsz szorosa  volt bent. Azonnal zavarba jöttem, mert egy csomóan rám bámultak. Az egyik srác a telefonját nyomva mászkált, amikor nekem jött. Eszébe se állt bocsánatot kérni...
   -Hát ez meg ki? - mondta fintorral és dühösen arrébb lükött, ennek következtében pedig a hátam mögötti lánynak mentem. Dadogva mondtam egy "bocsit", majd a zsebemből elővettem az apróra összehajtott cetlit, amin az osztályterem száma volt felírva és hogy hányadik emelet.
   -Második emelet, harmincnégyes terem...- olvastam le. Megindultam a lépcső felé, ahol az egyre érkező diákok tömege szinte elsodort. De miután az egyik diák leöntött véletlen egy üveg kólával... utána betelt a pohár. Utat törtem magamnak és próbáltam nem esetlennek tűnni. Ám az emeleten már tényleg nem tudtam mit tenni, ráadásul a termet se találtam. Gondoltam kérek valakitől segítséget.
   -Valaki... Nem..? Nem. Hahó... Segí... - egyszerűen nem tudtam végig mondani, azt amit akartam. Senki se figyelt rám, de annál inkább jöttek nekem. Már épp feladtam, mikor valaki megragadta a karom és maga után kezdett húzni. Egy korombeli szőke hajú lány volt. Teljesen lefagytam. "Mit akar? És miért húzogat? Valamit tettem? Vagy véletlen neki mentem volna?" ilyen és ehez hasonló kérdéseket raktam fel magamnak. Az egyik pillanatban még a folyosón, a másikban már egy terembe voltunk, ahol páran voltak és beszélgettek. Azonnal felfigyeltek ránk, de nem nagyon izgatta őket... inkább folytatták a beszélgetést. Már épp ráakartam szólni, hogy most már elengedheti a karom, amikor szó nélkül elengedte és mosolyogva figyelt rám.
   -Szia! Dorotthy vagyok. Az egyik osztálytársad. És téged hogy hívnak? - kérdezte még mindig mosolyogva. Most, hogy nem volt akkora nyüzsgés és akkora "forgalom", így jobban szemügyre tudtam venni. Fekete-szürke-fehér színű ruha darabokat és kiegészítőket viselt.

Nagyon jó állt a zöldeskék színű szeméhez és szőkés hajához -Na? - kérdezte visszazökkentve a gondolkodásomból. Mondj valamit, mondja valamit...
   -Hali, Elena! Mármint a nevem Elena. Vagyis... Öhm... Szóval...
   -Nyugi, értem Elena -vigyorgott. Kínosan elnevettem magam és lesütöttem a szemem. Hogy lehetek ekkora béna? Még ezt is elszúrom... Ah!
   -Várjunk csak! - csak most esett le... -Honnan tudtad, hogy ezt a termet keresem? És miért voltál ennyire biztos benne, hogy osztálytársak vagyunk?
   -Jaaa. Hát onnan, hogy elejtetted ezt - nyújtott át egy cetlit. Az én cetlimet.
   -Ó. Hát... köszönöm. Ha te nem vagy lehet a végén még kikötöttem volna a harmadik emeleten.
   -Nincs mit - mondta kedvesen. -Meg hát... A nyáron az osztályból mindenki Facebook adatlapját végig böngésztem, így nagyjából  megjegyeztem az arcokat. Na, keress egy helyet gyorsan, amíg nincs itt mindenki. A legjobb helyek még szabadak. Vagyis szerintem. A tanár nem döntötte még el, hogy ki hol ül, szóval - kacsintott rám egyet és leült a középső pad harmadik sor jobb oldalára.
Így történt az, hogy az ablak melletti sor harmadik padjának a baloldalán foglaltam helyett, mellettem pedig Grizelda, akin hippis cuccok voltak.

Szerencsére a múlt héten nem ült mellette senki, úgyhogy ott maradtam. Próbáltam egész nap mosolyogni, hogy nehogy azt higgyék "emós" vagyok vagy valami ilyesmi. Sikerült, csak néha már fájt az arcom a sok mosolygástól amitől szinte már vicsorogtam délutánra, ezért furán néztek rám. Mindegy. Négy ofi óránk volt ma, amin rengeteg mindent megbeszéltünk. Lediktálta az órarendet, kiosztott egy-egy példányt a házirendből. Kicsit szigorú, de elmegy. Láttam a szünetekben, hogy mindenki elvan valakivel, nevetgéltek és jót beszélgettek. Én pedig... ott ültem egyedül és inkább az órarendemet tanulmányoztam. Ez volt a harmadik óra utáni szünet. Ó, el is felejtettem mondani, hogy az osztályfőnökünk férfi és a neve Magyar Pál. Idős, szemüveges és ritka hajú. A felesége is tanár. Azt hiszem az egyik matek tanár, úgy mint az ofő is.
   -Üljetek a helyetekre! - jött be a szünetről a tanár. Mindenki a helyére ült azonnal (az első benyomás ugye bár számít, ezért angyaloknak kell lennünk vagy máskülönben szívtuk egész évre).
   -Tanár úr! - üvöltött oda Simon a kezét a levegőben lóbálva. Jó hangos volt, ezért a közelében ülők azonnal a fülükhöz kaptak. -Ki az a csaj ottan? - mutatott felém. Azonnal lehajtottam a fejem, mert zavarba jöttem a rám szegeződő szempároktól. A tanár csak öt-tíz másodperc múlva szólt oda (gondolom elszámolt magában), de addigra olyan vörös lett, hogy a fehér pólójától rendesen elütött az arc színe.
   -Simonka! - ordított vissza a tanár, mire mindenki elnevette magát -Örülnék ha nem ordibálnál, hisz itt vagyok tőled hat-hét lépésre. Bár ahogy megnézlek, neked belefér a három-négy lépésbe is - célzott Simon magasságára és hosszú lábaira. Ám Simon kétszer megbukott az általánosban és hozzánk nézve is idősebbnek tűnik. Mindegy. -De ha már itt tartunk. Kérlek ülj a leghátsó padba, a többik pedig üljenek eggyel előrébb -utasított. Dorotthy, Violetta, Dorián és Solt szófogadóan előrébb ültek, de a túl oldalon Bori és Kelli is megindult. Ők épp beszélgettek úgy, mint az előző három órában is, szóval nem figyeltek.
   -Hé Peti! Mi lenne ha felemelnéd a segged és előrébb ülnél?! - szólt oda Kelli. A kicsit duci Peti azt se tudta, hogy most mit mondjon erre...
   -Ti idióták! -  csapott a homlokára a pink-fehér ruhás Debóra

-Nem nektek mondták, hanem nekik... - mutatott a középső oszlop felé -Fogyatékosok.
Ezen mindenki jót derült, de az ofő már kezdte elveszíteni a türelmét.
   -Khm... - köszörülte meg a torkát a tanár, mire mindenki elhallgatott -Köszönöm Debóra, de ez nekem is ment volna, ráadásul kulturáltabban.
   -Elnézéééést - szólt vissza vicces hangon, hülye fejet vágva. Hihi ^^
   -Na szóval... Simon. A kérdésedre a válasz. Először is nem csaj, hanem lány. Másodszor pedig... - nézett felém -Kérlek gyere ki a tanáriasztal mellé és mutatkozz be - szólított fel. Szép lassan felálltam és lehajtott fejjel kiballagtam a tanár mellé, de útközben majdnem felestem Brigitta táskájában. Menő ruhájában

lenézően rám nézett és a szemét forgatva elrakta az útból a táskáját, miközben valamit mondott, de nem értettem, mert az izgalomtól hevesen kezdett dobogni a szívem és csak azt hallottam, másra pedig figyelni se tudtam.
   -Jó napot kívánok! Elena Gordon vagyok - mutatkoztam be motyogva.
   -Elena, tudom ki vagy, de az osztály nem igen. Kérlek nekik mond, ne nekem - mosolygott. Ó. Hupsz.
   -Sziasztok. Elena vagyok - haraptam el a mondatom végét.
   -Jó, azt már tudjuk. Hallottuk elsőnek is - legyintett Dénes és a beszólását pár fiú elismerő röhögéssel díjazta. Klassz. Jól kezdődik. A tanár látta, hogy szorongok, ezért a helyemre küldött. Hála az égnek. Egy kisebb beégéssel megúsztam. Vagy egy nagy beégéssel? Nem lényeg. A mellettem lévő lánnyal, Grizeldával nem váltottam sok szót, mert végig átment a túloldalon ülő lányokhoz. Szerencsére csak négy óránk volt, úgyhogy hamar véget ért a nap. A buszon végig gondoltam a napot, de bárhogy is kerestem a jót ebben az egészben.. nem találtam. Ezért vártam annyira a sulit? Hogy kiröhögjön pár osztálytársam? Hogy a többiek jót beszélgessenek, mert már a múlthéten megismerkedtek és barátaik lettek, nekem meg semmi?Nulla? Ah... Bár mégis van valami. Dorotthy klassz lány, de Violettával volt szinte egész nap. Suli után is együtt mentek haza. Jó nekik. Már alig vártam, hogy haza érjek, szóval amikor beléptem a kapunkon, nagy megkönnyebbülés fogott el. Mivel anyu dolgozott ( most nappalos, egy cégnél dolgozik 12 órában vagy nappal vagy éjszaka), így nem volt otthon senki. Öcsém, Krisztián egy órával később ért haza. Neki öt órája volt, de ahogy haza ért, a szobájába ment és tanult. Legalábbis ezt mondta, de ahogy ismerem tuti videójátékokkal fog játszani ameddig csak lehet. Gyorsan bepakoltam holnapra, majd elmosogattam és felporszívóztam, hogy ne anyunak keljen, de elszabadult a porszívó és véletlenül állba ütöttem magam. Aúú.
   -Krisztiááán! - kiáltottam el magam mikor megláttam az asztalán a TEGNAPI szendvicsét, amit még én csomagoltam neki.
   -Mi az? - lépett be a szobájába.
   -Ezt miért nem etted meg? És miért van itt?
   -Nem kellett - vonta meg a vállát.
   -Mi az, hogy nem kellett? Akkor miért nem szóltál? Ahj, ezt tudod hogy utálom. Dobd ki! - nyújtottam felé az szendvicset.
   -Dobd ki te! Ha már nálad van, akkor hajrá! - hagyott ott és kiment az udvarra. Na ezt utálom. Vagyis mindent utálok amit Krisztián csinál. Flegma, sokat képzel magáról, nagyon rossz, ráadásul rossz tanuló. Anyunak meg mindig panaszkodik ha leszidom vagy valami ilyesmi, mire anyu persze, hogy engem tol le. Mire anyu haza jött addigra lefürödtünk. Egy tábla Milka csokit adott nekem és mondta, hogy osszam el Krisztiánnal, aki persze nem csinált semmit, mint mindig, de mégis adnom kellett neki. Nem mintha önző lennék, de azért mégis. A vacsorával anyu nem kínlódott, mert fáradt volt, ezért azt ettünk, amit a hűtőben találtunk. A szobámba titokban becsempésztem a májkrémes kenyerem és a tévémet nézve befaltam, utána pedig elkezdtem olvasni az Egy ropi NAPLÓját.

5. rész

Vasárnap...

Végre otthon. Még mindig nem aludtam ki magam rendesen. Tegnap hajnali háromkor keltünk, majd gyorsan elkészültünk és fájdalmas búcsút vettünk mamától és Noémi keresztapjától. A vonaton aludni se tudtam. Egyszerűen nem tudtam lehunyni a szemem egy pillanatra sem. De nem is akartam. Szerencsére mama hajnali kapucsínója hamar felébresztett, így nem nyüsszögtem, sem szenvedtem szóval minden jól ment. Vagyis fogjuk rá. Ma erőt vettem magamon és bepakoltam a táskámba, meg előkészítettem azt, ami holnapra kell. Amit most annyira várnék... azt most egyáltalán nem várom... A sulit. De muszáj mennem. Így is lemaradtam a bemutatkozós óráról, szóval fogalmam sincs hogy kit hogy hívnak. Klassz sulikezdés. Mindegy.
Délután kipakoltuk anyuval a bőröndjeinket, majd rendet raktunk. A hajamat masnisan megcsináltam hogy valahogy hátra legyen fogva.

   -Mi a baj? - kérdezte anya hajtogatás közben.
   -Semmi. Csak... unatkozok - mondtam egy újabb összehajtott ruha kupacot a szekrénybe rakva. Nem azért mondtam, mert nem szeretnék segíteni a házimunkában meg minden, de tényleg unatkoztam.
   -Menny át Lizékhez - mondta anya boldogan, hogy tudott egy tippet adni.
   -Inkább sétálni mennék - mondtam lehuppanva az ágyra.
   -Remek ötlet. Használd ki nyugodtan a jó időt, amíg van. Legalább nem bent kuksolsz majd a lányokkal, hanem sétáltok egy jót.
   -Én... arra gondoltam, hogy... egyedül.
   -Ó. Hát jó.
   -Akkor elmehetek?
   -Igen, persze. De ha lehet ne menj messzire.
   -Anya, nem vagyok már kislány, hogy a háztól csak 20 méterre mehessek el - nevettem el magam kínosan  és a viccnek szánt mondatomat, anya nem hagyta szó nélkül. Neki nem volt vicces.
   -Ne szemtelenkedj Elena! Tudod jól, hogy eddig mindig elengedtelek sétálni és nem csak 20 méterrel a háztól! De ha már ennyire szóba jött ez az egész... Megkérnélek, hogy ne menj a lösz falhoz, se a Tiszára és kerüld az olyan utcákat, ahol nem sokan fordulnak meg. Inkább menj el a parkba vagy a játszótérre.
   -De anya! Tudok magamra vigyázni. És nem hinném hogy pont én lennék az a szerencsétlen ember, akit egy elhagyatott helyen megerőszakolnak...
   -Ez nem vicces! Elena válogasd meg a szavaidat... - emelte fel anyu a mutató ujját fenyegetően -Büntetésül... A lányokat elhívod magaddal sétálni.
Na ennél hülyébb büntetést még soha életemben nem hallottam. Valószínűleg azért mondhatta ezt, mert nem szeretné ha a szobámban gubbasztanék. De hát akkor is.
   -Inkább a szobámba megyek - viharzottam keresztül a szobán, majd a rövid folyosón és magam után becsapva a szobám ajtaját, beleugrottam az ágyamba. Felültem és a falhoz dűlve, a karomat a térdemre rakva ráborultam.

Ezután ki se mozdultam csak gondolkodtam... Este kopogtattak az ajtómon... kábé tizenötödjére, mire kiszóltam.
   -Gyere be - adtam fel a "nem reagálok semmire" fogadalmam.
   -Elena? - kukucskált be anya a résnyire nyitott ajtón. Olyan volt, mintha félne attól, amit majd lát. Pedig semmi félni való se volt -Tessék. Hoztam neked vacsorát - Tette le az ölembe a tálcát, amin gyros volt és egy pohár narancs lé. Békülős vacsora? Naná.
   -Öhm... Köszönöm - mondtam, majd megfogtam a villámat és enni kezdtem. Szinte már faltam, mert nagyon éhes voltam és a gyros illata is pompás volt. Anya elmosolyodott, majd megkérdezte.
   -Nincs harag?
   -Nincs - ráztam meg a fejem.
   -Akkor én hagylak is. Ó. És jó étvágyat! - nyomott egy puszit a homlokomra, majd kiment a szobámból.
Késő este épp vittem le a tálcát a konyhába (kicsit elaludtam vacsorázás után, hupsz), amikor megszólalt a telefonom. Privát szám... Megint. Megremegett a kezem, lábam, de aztán... nagyon ideges lettem. Nem is tudom miért csak elegem volt. Hogy felvettem-e? Igen.
   -Igen?! - szóltam bele szinte már dühösen. Egy 40 év körüli férfi szólt bele. Nem értettem semmit csak azt a jellegzetes férfi/fiú brummogást... Azt gondoltam, hogy biztos szórakoznak velem már megint, ezért újból dühösen beleszóltam -Tessék?!
   -Jaj, elnézést. Téves szám... - mondta és lerakta. Ezt már tisztán hallottam. És azt is hogy ez egy ártalmatlan férfi hangja volt. Kicsit túl reagáltam. Jaj.
Miután lenyugodtam és megfogadtam, hogy a privát számosokat nem veszem fel, azután elmosogattam magam után és próbáltam visszaaludni. De nem ment. Elővettem a telóm és a fülhallgatót bedugva zenét hallgattam. Az egyik kedvencem ment ( 3LAU feat. Bright Lights - How You Love Me: https://www.youtube.com/watch?v=yUR5aIxZCfI ) és a gondolataimba merülve valahogy elaludtam.

Napi idézet:
Az élet ingaként leng a fájdalom és az unalom között.